Láttam összeomlani emberek identitását. Katarina Šević-interjú, I. rész

Harmadszor adták át a Leopold Bloom Képzőművészeti Díjat, amelyet idén Katarina Šević kapott.

Az újvidéki születésű művész ugyan két és fél éve Berlinben él, de aktív szereplője a magyar kortárs szcénának. Az idei Leopold Bloom-díjas, a többi döntős művész, valamint a díj két korábbi nyertese, Batykó Róbert és Nemes Csaba az Új Budapest Galériában állítanak ki november 15-ig. Az artPortal Katarina Ševićet kérdezte.

artPortal: Az identitás kérdése központi probléma szinte minden munkádban. Az esetedben ez többszörösen is érdekes: most vettél át egy díjat, amelyet a magyarországi kortárs művészet támogatására hoztak létre, miközben Berlinben élsz. De 2012-ben, dániai kiállításod kapcsán egy interjúban szerb művésznek neveztek.

Katarina Šević ( K.Š. ): Ezek a címkék nem lehetnek pontosak. A szüleim szerbek, nincs magyar felmenőm, Szerbiában születtem, Újvidéken, és ott éltem 20 éves koromig. Egy véletlennek köszönhetem, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetemre kerültem, mert eredetileg azt terveztem, hogy Bécsben fogok tanulni. 1999-ben, amikor felvételiznem kellett volna, éppen bombázások voltak Szerbiában, és nem tudtam elmenni Bécsbe a felvételire. Akkor mondta egy ismerős, hogy Budapesten is tanulhatnék a Képzőn, miért nem nézem meg. 1999 szeptemberében költöztem Budapestre, elkezdtem az egyetemet. A Leopold Bloom Díj magyar kortárs művészet támogatasra jött létre, nem kizárólag magyar nemzetiségű művészek támogátásra.
 

Katarina Šević és John Ward, a díj alapítója az Új Budapest Galériában, a díjátadón. Fotó: Pepper Art Project 

Miért akartál mindenáron külföldre menni egyetemre?

K.Š.: Nyitni akartam a világ felé, máshol is látni akartam a dolgokat, szerettem volna bekerülni a nemzetközi művészeti vérkeringésbe. Az akkori Szerbiában ez nem tűnt lehetségesnek. De nem volt ez egy életre szóló döntés, hogy akkor én soha nem megyek vissza. Eredetileg csak egy évet akartam Magyarországon tölteni, de nagyon jól sikerült az első év: sok barátom lett, azt csináltam, amit akartam, és úgy döntöttem, maradok a diplomáig. Megtanultam magyarul, és egyre több minden kötött Budapesthez. Eközben Magyországon a bevándorlási politika szerbekkel szemben nagyon szigorú volt. Miután lediplomáztam, majdnem kiutasítottak az országból. Az ország nem marasztalt, de  sokmindenbe belefogtam, és a barátaim segítettek, így hát maradtam. Itt lettem művész, és aktív szereplője a művészeti szcénának.

A Bloom-díj átvételekor elmondott rövid beszédedet is azzal fejezted be, hogy örülsz, hogy bevándorlóként megkaphattad ezt az elismerést.

K.Š.: Amikor átvettem a díjat, megragadtam az alkalmat, hogy megköszönjem azoknak, aki mellettem álltak és befogadtak, akik segítettek beilleszkedni bevándorlóként és művészként Magyarországon. Gyakran kivételes emberek jóindulatán múlt, hogy egyről kettőre jutottam.

Az identitás különböző rétegei bomlanak ki a Házi múzeum című munkádban is, amely 2007-ben született, és a családi nyaralótokban összegyűjtött tárgyakra épül, mégis egy egész korszakról és Közép-Európáról szól.
 

 

 

Katarina Šević - László Gergely: Házi Múzeum, kiállítási nézet, MKE, Budapest, 2007

K.Š.: Ezt a projektet közösen csináltuk László Gergellyel, aki az életben is a párom. A Pelješac-félszigeten 1971-ben egy kis kőházat épített az apám egy régi ház romjain. A háború miatt azután több mint tíz évig nem tudtunk odamenni. A polgárhaború alatt rommá lett újra az ház, amit édesapám már eleve romokra épített.  2004-ben, amikor először ellátogattunk oda, ezt a rétegződő romot találtuk meg. A következő években kezdtünk el takarítani, rendet rakni, és a munka során előkerült több mint 100 tárgy, letűnt korszakok leletei. Egyszerű, hétköznapi tárgyakról beszélünk, amelyeket általában nem tartunk fontosnak. Pedig ha végignézzük ezt a gyűjteményt, olyan, mint egy ember leltára. Bárkinek eszébe juthat: ez marad utánam, ha meghalok, vagy ha bármilyen okból el kell hagynom a hazámat. A tárgyakat három korszakra osztottuk. Az építés éve, vagyis 1971 előtti korszak, hiszen a mi házunk egy romra épült. 1971-90-ig: ez az időszak, amíg az én családom használta a házat. Aztán 1990-2004-ig, a polgárháború és az azt követő idő. Az utóbbi korszakból elég kevés tárgy maradt fenn, mert sokat kidobtunk, de ez a kevés is jól megrajzolja a maga korát: egy katonai pokróc, egy bicska, egy pálinkásüveg. Durva, maszkulin dolgok. Annyira szimbolikusak, hogy akár kamu is lehetne, de tényleg ott voltak.

Katarina Šević - László Gergely: Házi Múzeum, dokumentációs fotó


Egy másik fontos projekt, amelyet a Tehnica Schweiz-cel, azaz László Gergellyel és Rákosi Péterrel közösen jegyeztek, aGasium et Circenses. Ez az óbudai gázgyári lakótelep művelődési házának és elhagyott szabadtéri színpadának történetét feldolgozva mesél a történelmi idő különböző rétegeiről. Jól gondolom, hogy ezek a projektek véletlenszerűek? Abban az értelemben, hogy amikor elindulnak, még nem tudod, hova futnak majd ki?

K.Š.: Igen, menet közben formálódnak. Ismertük a városnak ezt a részét, és kapóra jött, mert éppen helyet kerestünk ATárna Hősei projekt miatt összeállt társulatnak, ahol tudunk találkozni. Először felújítottuk a szabadtéri színpadot a Gázgyári Lakótelepen, és közben ismerkedtünk a környezetünkkel. Kutatás közben szép lassan feltárult, mennyi minden történt ezen a telken, tulajdonképpen Aquincum város alapítása óta.  A színpad háta mögött ott van Budapest legynagyobb rómaikori feltárása. Közvetlenül mellettünk meg egy kultúrház, amely a 90-es években zárt be. Az elmúlt tíz évben értéktelen régészeti leleteket tárolt itt a Budapesti Történeti Múzeum, amelyeket kidobni nem lehetett, de a múzeumban már nem volt helyük. Ez a jelképes helyszín, a külvárosban, Róma provinciáján, a projektünk fontos jelképévé vállt.  

Katarina Šević - Tehnica Schweiz: Gasium et Circenses, plakát, 69x 90cm, szita nyomat

Elkészült egy kiadvány, és a performance, amelynek az alapja egy levelezés.  Elkezdtünk ugyanis utánajárni, hogy mégis mit tárol a múzeum az egykori művházban. A levelezés hónapokon át zajlott, és teljesen sikertelen volt. Elvesztünk az intézmény útvesztőjében, és nem jutottunk végül semmilyen információhoz. Nem nagyon szerették volna, hogy mi oda bemenjünk, vagy hogy kérdéseket tegyünk fel. Egyik osztályvezetőtől a másikhoz küldtek minket, és vissza. Szerintem nem is értették, hogy mit akarunk mi ott. Nem változtattunk a levelek szövegén, csak a neveket hagytuk ki. 

Katarina Šević - Tehnica Schweiz: Gasium et Circenses, perfromance, 2013


Az Új Budapest Galériában a Leopold Bloom-kiállításon az Alfred Palestra projekt tárgyai láthatók. Mesélnél a hátteréről?

K.Š.: A Tehnica Schweiz-cel meghívtak minket a Rennes-i Biennáléra. Utánanéztünk a város történetének, és kiderült, hogy van egy gimnázium, amely két szempontból is érdekes: egyrészt ide járt iskolába Alfred Jarry, az avantgárd korszak előfutára, az Übü király szerzője. Ráadásul pont abban az időszakban, amikor az iskola tornatermében tartották a második Dreyfus-pert. Ez volt a kiindulópont. Ezt az örökséget dolgoztunk fel a rennes-i iskolában a helyi színjátszókör diákjaival. Egy alternatív pedagógiai módszert fejlesztettünk ki.

Katarina Šević - Tehnica Schweiz: Alfred Palestra, performance, Lycée Emile Zola, Rennes, 2014

 

A második részben Katarinával beszélünk az Alfred Palestra projekt Rennes-i és budapesti megvalósulásáról az OFF-Biennálén. Szóba kerül, milyen nehézségei és élményei voltak Magyarországon, miként gondol az azt megelőző időkre, és miért mondta a Bloom-díj átadásakor elhíresült mondatát a bevándorló-létről.   

"Tíz éves voltam, amikor Jugoszláviában elkezdődött a polgárháború, és én akkor láttam magam körül összeomlani különböző emberek identitását. (...) azt is láttam, hogy sokan belebolondulnak abba, hogy nem tudják felfogni, mi történik velük."     

Folytatás hamarosan! 

Szerző: Gócza Anita